Eltelt egy hét, mennünk kellett a doktor bácsihoz pótolni az elmaradt oltásokat. Boti délelőttönként nem alszik túl jól, persze most úgy szuszizott mint a tej, fel kellett ébresztenem, hogy odaérjünk időre a rendelőbe. Zokon is vette a babám, sírt egész úton. Ami nekem külön jót tett, amúgy is izgultam, mi lesz. Egyrészt, hogy megszúrják az én Kisfiúcskámat (kétszer), másrészt, aki ismer, tudja, milyen pazarul viselem a tű gondolatát is, nem még a látványát.
Mikor odaértünk, még sírt szegénykém, így ölbe vettem és mivel várnunk kellett kb. 20 percet, az alatt megnyugodott. Sorra kerültünk, letettem az ágyra, azonnal sírt, de a dokira, jó szokásához híven, újra mosolygott. Egész a szúrásokig. Nekem a kezecskéit kellett lefognom, közben puszilgattam a fejét, de ez sem hatott. Borzasztó volt, még akkor is, ha tudom, hogy a javát szolgálja.
Az orvos mondta, hogy egy-két napig lehet hőemelkedése, viselkedhet másképp, de ha tovább tart, hívjam. Nos, szombaton hívnom is kellett, ugyanis Boto-Motonak még mindig hőemelkedése volt. A doki utasítása szerint mérnem kellett a hőjét egész hétvégén, naponta háromszor. Hétfőn hívtam újra az orvost, aki azt mondta, hogy a mért eredmények alapján ez nem is igazi hőemelkedés, mert a különbség sosem volt 1 foknál több, valószínűleg az alaphőjét emelte meg az oltás, de biztos, ami biztos vegyünk vért és vizeletet.
Újra játék a pisizacsival, tortúra a kórházban a vérvétellel, ahol szintén nagyon sírt, bár kevésbé fájdalmasan, mint az oltásnál. Inkább az zavarta, hogy le volt fogva. A vért vevő hölgy ujjnyoma ott is maradt Boti karján, ahogy szorította. És hát az eredmény...Van valamiféle gyulladás a szervezetében, ami a doki szavaival élve nem vészes, egyelőre, viszont aggasztja, hogy elég vérszegény, így csütörtökön mehetünk újra a rendelőbe. Kicsit elszontyolodtam, de nagyon remélem, hogy hamarosan mindenből kilábal. Szerencsére a közérzetén, hangulatán nem látszik, hogy bármi baja lenne, még mindig előszerettel hajtogatja kedvenc szavajárását, ami úgy hangzik: a-guuu!
