Január 10-én gyanútlanul elvittem Botikát bölcsibe. Utána gyanútlanul meglátogattuk Bebét és Danit, nagyon jót játszottak a fiúk. Miután hazamentünk, minden rendben ment, egy furcsaság történt, hogy Boti nem akarta végig hallgatni az esti mesét, becsukatta velem a könyvet és kérte, hogy aludjunk. Így is tettünk, szépen, gyanútlanul lefeküdtünk, betakartam. Egy pillanat múlva Botika tele hányta az ágyát. Nagyon meglepődött szegény, nem értette, mi ez, még sosem hányt. Aztán hajnali fél kettőig még kb. tízszer megismételte a műveletet, minden korty vizet visszahányt. Kettő körül elaludt, reggelig pihentünk. Másnap délután újra hányt, de a doki azt mondta, még nem néz ki olyan rosszul, várjunk még. Szombaton reggel egész vidáman ébredt, a dokinál már kicsit kókadtabb volt. Csináltak gyorstesztet, amiből kiderült, hogy szegény Drágám ki van száradva. Az orvos azt mondta, fél lábbal a kórházban van, de látott még esélyt arra, hogy pótolni tudjuk a folyadékot, így még mindig azt mondta, várjunk. „Majd ha csak fekszik és nem érdekli semmi, akkor induljanak”. Ebéd utáni alvásból már így kelt: csak feküdt, egy mosoly nem volt az arcán, így hát felkerekedtünk és elindultunk Budapestre a Beteshda kórházba. Kb. a benzinkútig jutottunk, Boti már egyfolytában csivitelt, nevetgélt, viccelődött. A kórházban evett ropit, ivott szépen, amíg várakoztunk, aztán a vizsgálat után az ott lévő doktornő haza is küldött bennünket. Botikám elaludt hazafelé a kocsiban, Apa így vitte fel a lakásba, ahol tovább aludt, majd amikor felkelt, újra hányt. Ezért elindultunk másodszor is a kórházba, ott is fogtak. Szegény Apucika egy roppant csoffadt panzióban töltötte az éjszakát, én pedig egy széken, mert nem adták oda az ágyat, ami Bobika ágya mellett volt. Kiscicámnak branült szúrtak a kezébe, amit hősiesen tűrt, tényleg nagyon bátor volt. Éjjel két zacskó infúzió folyt le neki, de legalább már nem hányt.
Reggel jött egy újabb doktornő, aki azt mondta, 24 óra kell hányás nélkül, míg hazaengednek, így még vasárnap is ott aludtunk. Nagyon rossz volt nézni, hogy olyan kis bágyadt az én Kisbabám, de szórakoztatni is nehéz volt. Enni csak neki adtak a kórházban, én azt ettem, amit Lacó hozott. Nagyon vártam a hétfő reggelt, hogy végre azt mondják, mehetünk haza! Délelőtt jött is a Főorvos asszony, jól megtapogatta Boti pocakját, majd közölte, hogy nem mehetünk haza, mert még fura hangokat hall a pocakjából. Nagyon-nagyon el voltam keseredve, Botika jobban viselte, ezt be kell látnom. Végül kiderült, nagyon jól tették, hogy ott tartottak, mert este Bobek újra hányt. Na, ezt már rosszul viselte, sírva kérdezte, hogy miért hányt megint? Aztán újabb branült szúrtak neki, ekkor is sírt. Nagyon-nagyon sajnáltam. Kedden volt egy kis vidámság, meglátogattak bennünket a Bohócdoktorok, Boti még igazi bohócorrot is kapott ajándékba. :)
A vége az lett, hogy Apa csak szerdán jöhetett értünk.
A kórház maga rémes volt, a szobánk gyakorlatilag egyben volt a köhögős, prüszkölős, tüdőgyulladásos, influenzás gyerekekkel, illetve hétfőn, mikor Boti újra hányt, már nem tudták kicserélni a párnáját, csak megfordították, mert nem volt több párna a kórházban. Kétszer ugyanazzal az orvossal nem találkoztunk, nővérekkel se sokszor, de igazából majdnem mindenki kedves volt. Boti kedvence (meg tulajdonképpen az enyém is) az egy szem férfi ápoló, Józsi nővér volt.
Az itthonlét elég nehezen indult, Boti az egész világot felfalta volna, de persze nem lehetett, ezért elég sok volt a hiszti. És persze a sok bezártság sem tett jót. Újabb hétfőt vártunk, míg végre mehet bölcsibe a Kisbabánk. Nem így történt. Szombaton kezdtem én az influenzát, hétfő estére a fiúk is becsatlakoztak, úgyhogy Bobek egy napot volt bölcsiben. Mindannyiunknak magas láza volt, de amíg mi Lacóval 2-3 nap alatt túl voltunk rajta, Boti másfél hétig küzdött vele, így a vége sajnos antibiotikumos kezelés lett. Viszont január utolsó hetében már muszáj volt dolgoznom, így Anyu, Zsozsó és Gabi+Barnus felváltva vigyáztak Bobikára. Ezúton is köszönjük a segítséget! Na ezt már nagyon élvezte és lassan-lassan visszatért a lakásba az igazi, gyöngyöző Boti-kacaj! Anyuval játszottak sokat, Zsozsóval főztek, és Gabiékkal végre, közel három hét után kimehettek a levegőre!
Február negyedikén jött el a napja, hogy Boti újra bölcsibe mehetett. Kriszta néni volt ott reggel, nagyon megölelgette, megpuszilgatta a Kisfiúcskát. Délután zeneoviba is elmentünk, mert a Nikit is sokszor emlegette Boti, és úgy örült, hogy nagyon jól viselkedett az Ikrekkel együtt, bár Pannával azért kicsit huncutkodtak is.
Hatalmas nagyfiú, a minap épp 110-es jelmezt vettünk neki, amit aztán majdnem fel sem tudott venni! Egy hét bölcsi után, hétvégén Boti köhögni kezdett. Semmi más baja nem volt napokig, így reménykedtünk, de hiába! A betegség sorozat még nem ért véget! Hétfőn még bölcsiben, és a zeneovis jelmezbálban is volt, de estére belázasodott, folyt az orra. Újabb egy hét itthon…
Botika egyébiránt nagyon viccesen néz ki, ugyanis már nagyon hosszú a haja! Édes kis csigákban göndörödik neki. Ha lehúzom a sapkát a fejéről, égnek áll a haja, ilyenkor nagyon nevet, és azt mondja, úgy néz ki, mint egy süni!
Továbbra is egyfolytában beszél, de most már annyira sok mindent szeretne mondani és úgy szeretne már nehezebb szavakat is használni, hogy a kis szája nem tudja követni az agya tempóját. Ettől néha olyan összevisszaság és halandzsa jön ki a száján, hogy néha mi magunk sem értjük. :)
Legújabb dumája az „akkor jól van akkor”, az „a kutyafáját”, az „a csudába!” és az „a fenébe”! Ezeket váltogatja, nagyon vicces!
