Ezen a héten elmaradt a zenebölcsi, így hát gondoltam, nagyon kényelmesen el tudunk menni úszni, ma a kezdő tanfolyam utolsó órája volt. Ettől tettük igazán függővé, hogy jelentkezünk-e a következő turnusra. Botond mára megszokta az óraátállítással járó kellemetlenségeket, éjjel "csak" háromszor kellett felkelni hozzá, csupa derű és boldogság volt reggel, szóval biztos voltam a mai nap sikerében. Kár volt. Az úszás nagy részét végignyafogta, a gyakorlatoknál össze-visszaforgolódott. A merülésnél először sírt, utána tűrte, de a boldogság minden jele nélkül.
Az óra vége felé már a színes labda sem nyújtott vígaszt, így Apa kihozta a medencéből. Gondolom nem hat meglepetésként, hogy így végül nem fizettük be a következő turnust. Kicsit sajnálom, de úgyis jön a tél, macerás lenne nagyon a kimozdulás, majd tavasszal újra megpróbáljuk.
Még azt meg kell említenem, hogy ugye Botika ma teljes boldogságban kelt. Annyira édes volt, akárhol meglátta az apját, mindig nagyon boldog volt, úgy hadonászott a kezével, majd' elrepült! Aztán Apa indult dolgozni és amint Botond végignézte, ahogy az édesapja kimegy az ajtón és integet, azonnal sírni kezdett! Imádja az apját! Csak akkor nyugodott meg, mikor a terasz ajtóból néztünk Apa után és közben lehetett dörömbölni az üvegen! Férfiak....
