Úgy adódott, hogy Nórának szombaton dolgoznia kellett, így kettesben voltunk Botonddal. Most különösen vártam már ezt a napot, mert elég húzós volt az egész hét, mindig későn értem haza, alig láttam a gyereket. Volt olyan nap, amikor egyáltalán nem találkoztunk, de ha igen, akkor is vagy a fürdetésre, vagy már vacsora közben estem haza.
Aznap viszont Anya ment el korán reggel, engem Boti keltett, azzal, hogy beszélgetett, sikongatott magában. Indulhatott is a napi rutin, ami persze nekem messze nem az! Miután tisztába tettem és megreggelizett, jöhetett a járóka és a mese. Nagyon jól elvolt simán meg tudtam mosakodni, reggelizni, kávézni. Sőt még a tízóraiját is elkészítettem. Egy rossz szót nem szólt, de azért megörült mikor végre kijöhetett. Egészen tízóraiig játszottunk: labdáztunk, kergetőztünk, mesét olvastunk, zenét hallgattunk, szóval mindent amit szeret.
Gondoltam, hogy a tízóraiját nem turmixolom teljesen pépesre, már van egy csomó foga, és egyre ügyesebben rágcsál bele a mi kajánkba is. Néhány kanállal evett is belőle, de aztán egyértelművé vált, hogy így nem kell neki. Újabb turmixolás után viszont szépen megevett mindent. Szép napos idő volt, a teraszon gyorsan el is aludt, így ez alatt volt időm főzni magunknak is meg neki is. Az ebédjével is újítani akartam: halas főzeléket csináltam neki. Szegény! 3-4 kanál után egyre durvább fintorok voltak az arcán, de akkor még csak arra gondoltam, hogy új neki az íz. Aztán amikor már öklendezett is, akkor aggódni kezdtem... Végül a halas főzelék a macskáké lett, Botond meg kapott egy kis tápszert.
Délután sétálni indultunk, úgy beszéltük meg, hogy a városban találkozunk Nórával. Ez volt az első alkalom, amikor kivettük a kocsiból, és ő is sétált velünk. Annyira élvezte! Szépen jött velünk, csak arra kellett figyelni, hogy ne fogdosson meg minden lehullott falevelet, botot, fűszálat. Még a játszótérre is benéztünk, ott a kisház és a hintaló is nagyon tetszett neki. Kíváncsi leszek ezek után be fogjuk-e tudni még rakni a babakocsiba?
