Mint tudjátok, harmadik babánkat február 1-re vártuk, de a 26. héttől riogattak azzal, hogy biztosan hamarabb fog születni, mert a méhlepény nincs túl jó állapotban. Így onnantól kezdve sajnos elég sokat aggódtam, főleg, mert az is elhangzott egy ultrahang alkalmával, hogy jó lesz, ha karácsonyig kibírom. Ezért mikor szilveszterkor koccinthattunk, hatalmas kő esett le a szívemről, onnan már csak egy kis idő kellett, hogy ne legyen koraszülött.
Olyannyira megnyugodtam, és Huba is, hogy egyre inkább úgy tűnt, esze ágában sincs kijönni. Tudtam, hogy nehéz lesz utána, két kicsivel, de mégis vártam már, hogy megszülessen. Egy vasárnapi ultrahang alkalmával Balázs (mert most is voltam olyan szerencsés, hogy a kismamája lehettem) észrevette, hogy kevés a magzatvíz. Ennek okán, illetve az érett lepény és a 39. hét miatt úgy döntött(ünk), hogy vonuljak be január 24-én és megindítják. Érdekes volt, egy kicsit sem izgultam, valószínűleg tényleg nagyon vártam már. Gabi befuvarozott a kórházba, Lacóka később érkezett.
Fél háromkor kaptam az első oxitocint, utána már voltak is fájások, még elviselhető módon, szerencsére addigra ott volt Lacó és a szülésznő, Erika is egy tündér volt. Négykor Balázs burkot repesztett, ami bizonyossá tette, hogy valóban nagyon kevés volt a magzatvíz. Na onnantól kezdve….kijelenthetem, hogy indított szülés esetében a vajúdás sokkalsokkalsokkalsokkal jobban fáj, mintha mindez magától történik. Balázs mondta, hogy körülbelül 6-7 órára meglesz a baba, mondtam, az nem lesz jó, mert én ezt nem csinálom addig, azonmód találjon ki valamit. :) Erika nagyon sokat segített, labdáztatott, biztatott, Lacó hősként tűrte harmadik alkalommal, hogy eltörjem a kezét, cserélgette a vizes törölközőt a tarkómon, ölelt és egyáltalán, jelen volt, így próbáltam túlélni. Így telt el valamivel több, mint egy óra, míg végre megérkeztek a tolófájások. Az maga volt a csoda, annyira örültem, ott már ugye egészen biztos volt, hogy rövid időn belül megszületik Huba. Annyira rövid volt, hogy harmadikra, 17:28-kor ki is bújt. Olyan kis pici, vékony baba volt, nem ehhez vagyunk szokva. 3400 gramm, 52 cm. A mi harmadik gyerekünk!!!
Balázs megint zseniálisan teljesített, elhiteti veled, hogy nálad jobban senki nem tud gyereket szülni, végtelenül nyugodt, kedves, alapos. Szegényt élete végéig üldözni fogja a hálám. :)
Miután rendbe tettek mindkettőnket, még átvittek a vajúdóba, ott pihentem egy ideig Hubával és Lacóval, aztán már egyedül. Nyolc óra körül átmentünk az osztályra, ahol (azt hiszem szintén Balázsnak köszönhetően) egy két ágyas szobába kerültem. Jó volt látni, hogy új ablakok, függönyök vannak, és szépen ki vannak festve a kórtermek. Arról nem beszélve, hogy kivétel nélkül mindenki, MINDENKI elképesztően kedves, figyelmes volt. Mintha közeli ismerősökkel töltöttem volna ott az időmet. Az erősen elgondolkodtatott, hogy mikor Botival voltam ott, roppant elfoglaltnak és fáradtnak éreztem magam, amiért folyton etetni, tisztába tenni kell. Most, hogy két gyerek mellől kerültem be, olyan volt, mintha egy hosszú hétvégére fizettem volna be. Annyit pihentem, mint nagyon rég nem! :) De nagyon hiányzott Boti, Léla és Lacó is. Minden nap meglátogattak, Boti mintha zavarban lett volna a babától, Léla pedig azonnal elkezdte Picinek hívni és ez azóta sem változott. (Annak ellenére, hogy már azt is tudja mondani: Huba.)
Papírforma szerint csak vasárnap jöhettünk volna haza, de Balázs és gyerekorvos olyan kedvesek voltak, hogy hazaengedtek szombat este. Boti Gabiéknál aludt, Léla anyunál. Eredetileg is így lett volna, mert a férfiak pisiltettek szombat este, de Lacó azt mondta, hagyjuk így, jó lesz itthon ketten első éjjel. Jó is volt, mert nem túl sokat aludtam…
Másnap délelőtt megjöttek a gyerekek, azóta éljük a nagycsaládosok életét. Ráérő időmben részletezem ezt is! :)
