Már-már betegesen vártuk, hogy végre eljöjjön a nyaralás ideje. Mindketten nagyon kimerültek voltunk már, és alig vártuk, hogy kicsit kizökkenjünk a mindennapi rutinból, pláne, hogy ezt a tengerparton tehetjük! Még úgy is, hogy tudtuk, ez gyerekkel azért nem lesz az a gondtalan pihenés, amit eddig megszoktunk. Mindenesetre egyre többet meséltünk Botinak arról, hogy milyen lesz: elmeséltük, hogy milyen sokat fogunk autózni; hogy milyen a tenger, és hogy majd jó sokat fogunk strandolni; hogy az ottani emberek furcsán fognak beszélni, stb.
Lehet, hogy valamitől megijedhetett, de két nappal az indulás előtt, reggelre belázasodott. Illetve akkor még csak hőemelkedése volt, de azért mi eléggé letörtünk. Még délelőtt Nóra el is vitte az orvoshoz, gondoltuk minél előbb, annál jobb! Természetesen semmit nem tudott mondani. A kétségbe esésünk csak fokozódott, amikor délután már lázat mértünk nála. Egyből el kezdtünk agyalni, hogy akkor most mi legyen?! Menjünk? Ne menjünk? Menjünk egy nappal később? A dilemmát az okozta igazán, hogy a lázon kívül az ég világon semmi baja nem volt a gyereknek, kicsit talán érzékenyebb volt, de jókedvű, és minden mástól tünetmentes. Bíztunk benne, hogy másnapra elmúlik, hiszen a tervek szerint szombaton hajnali kettőkor indultunk volna. A péntek éjjel azonban ezt a reményünket szerte oszlatta: 39,2 amit a kúp le sem vitt, hűtőfürdőre volt szükség, természetesen ordítás kísérete mellett. Reggel ismét láz, így ismét orvos. Annyi változott addigra, hogy a torka piros volt, de még mindig jókedvű, tünetmentes. Se köhögés, se orrfolyás, se semmi. A doki megint elmondta, hogy bármi lehet, pl. az ún. háromnapos láz, ami gyerekeknél elő szokott fordulni. Ilyenkor a gyerek 3 napig lázas minden tünet nélkül, majd jön valami kiütés, ami aztán elmúlik. Bár a doktor úr sem híve a fölösleges antibiotikumnak, most megegyeztünk abban, hogy a biztonság kedvéért kiírja, és el is kezdjük adni Botinak, hogy ezzel is időt nyerjünk. Egyébként azt mondta, ha nincs magas láza, elindulhatunk, ő legalább is elindulna. Megbeszéltük, hogy összepakolunk, és majd később döntünk, mi legyen. Közben Gabi és Zsozsó ötlete alapján Peti felajánlotta, hogy ha gondoljuk, ő eljön velünk, hogy amíg Boti nem mehet napra, jobban be tudjuk osztani ki mikor marad otthon vele. Ennek mi nagyon örültünk, mert Boti imádja a Petit, és azt hiszem ez fordítva is igaz! Nagyon jól eljátszanak együtt.
Szóval vártunk, és mértünk. Hőt, természetesen. Egész nap csak hőemelkedés! Már annyira örültünk! Egészen a délutáni alvás utánig, amikor is újra belázasodott. Nem tudtunk dönteni mi legyen. Végül abban maradtunk, hogy attól tesszük függővé, milyen lesz az éjszaka. Ha nyugodt, és nem lesz magas láza, akkor elindulunk!
Éjjel kettőkor fel is keltünk, hogy megmérjük a hőjét. 38,1. Rövid kupaktanács után megszületett a döntés: megyünk! Boti visszaaltatása után még azért történt egy kis baleset: amíg mi fogat mostunk, szegény gyerek leesett az ágyunkról. Érthető módon üvöltve kelt, de szerencsére semmi baja nem lett.
Felvettük Petit, bepajszeroltuk a holmiját, és hajnali négykor el is indultunk. Ahogy terveztük, szépen aludt, csak a határnál kelt fel, fél hét körül. Ott már volt egy kisebb sor, ezért kicsit nyűgös volt, hiszen szeretett volna reggelizni, meg tiszta pelust kapni. Mivel volt vagy fél óra, míg a határhoz értünk, az ő nyűgössége bennünk némi idegességet váltott ki. Ezt az idegességet tetézte, majd - engem legalább is - a teljes belenyugvás állapotába terelt, amikor kiderült: Nórika otthon felejtette a személyi igazolványát, útlevele meg nem is volt! A határőrnek a jogosítványát és a lakcímkártyáját adtuk, mire jött is a kérdés: "Ez mi?" De meg is válaszolta: "Ez nem jó!" Tettem egy kósza próbálkozást: "Neee, biztos?" De látva az arcát meg is kérdeztem, hogy hol tudok megfordulni, mire azt válaszolta, hogy kövessem őt. Kb. 10 méter után megállt a horvát határőr mellett, elmondta neki mi újság van, és én már csak azt láttam, hogy integet, hogy menjünk. Azt a megkönnyebbülést nem tudom leírni.
Boti az út hátralévő részében sokat aludt, csak fél órákra kelt fel, bár olyankor elég nyűgös volt. Az utolsó megállónál különösen, és meleg is volt, mint kiderült megint 39,2. Ekkor azért mindkettőnk fejében megfordult, hogy ennyi intő jel után, talán nem kellett volna elindulni. Szerencsére már nem volt sok hátra, egy órára voltunk a céltól. Mindenki számára megkönnyebbülés volt, mikor végre megérkeztünk. Boti a sok alvás ellenére is meglehetősen fáradt volt, így egy gyors ebéd után már mondta is, hogy "ten-ten", azaz hogy ő akkor most menne tentézni.
