Mivel az élet nem áll meg egy kisbaba születésekor, sőt, tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a nap, amikor útra kell keljünk kettesben, Boti meg én. Ennek péntek lett a napja, mert ugye egész héten rossz idő volt, viszont akadt már elintéznivaló így, hogy hetek óta csak hétvégén jutottam ki a házból. Napokkal előtte már folyamatosan ott motoszkált ez a gondolat, izgultam, bevallom.
Csütörtökön a mi angyalian alvó, evő kisfiunk átalakult egy egyáltalán nem alvó, ellenben gyakorlatilag folyamatosan síró, nem is síró, üvöltő lénnyé. A csütörtök hajnali kelésig nem volt semmi különös, ámde akkor felébredt 3 körül és aztán 5kor még mindig ébren volt. Én meg már türelem híján. Szegény Apa, aki nem mellékesen dolgozni jár, mentett fel (meg). Így telt az egész napunk, délután volt kis csend, míg elmentünk bevásárolni, még hármasban. A péntek hasonlóképp indult, én már kicsit pityeregtem, amiért nem tudtam, mi a baja. Azt sem tudtam eldönteni, hogy elinduljunk-e így, de mivel a bevásárláskor nem kaptunk mindent, így muszáj volt. Mit mondjak....Börleszkbe illő jelenet volt, ahogy próbáltam összeszedni a gyereket és magamat. Persze kisebb tévedésekkel, például kb. két perce voltunk úton, de már rájöttem, hogy valószínűleg hangyányit túlöltöztettem a kisfiamat, szerencsére ez a kisebbik gond, a városba megérkezvén meg is szabadítottam a kabátjától. Én egy bikiniben érezetem volna csak jobban magam, mindenhol folyt a víz rólam, mire bepakoltam, bevezettem, leparkoltam, kipakoltam.
De mindez megtörtént, KisBéka a babakocsiban, indulás. Először is a bankban volt dolgom. Ha azt mondom, hogy a bank bejárata nem bababarát, nem mondtam semmit. Eddig nem tűnt fel (miért is tűnt volna), de nagyon nehéz közlekedni ebben a városban babakocsival. A bank után jött a többi elintéznivaló. Sajnos nem sikerült mindent, tényleg nagyon kevés idő van két szopi között, az csak jól hangzik, hogy három óránként esznek a kisbabák. Ez igaz, csak egy órán át, legalábbis az enyém, utána fél óra böfi, mire elindulsz, beérsz a városba, még negyed óra, alig egy órád marad és ugye a hazafele út is időbe telik. Persze megérte bemenni, egyrészt ezt-azt azért elintéztem, másrészt aki ismerős, barát csak látta Botit, mindenki odáig volt, hogy milyen szép baba. Jó érzés. Egy fél órát késtünk hazafelé, de Botond édesen aludt a kocsiban, nem volt gond.
Már egészen örültem, ámde az esedékes szopit ismét nem alvás és ordítás követte. A jól sikerült sétából adódó jó kedvem egy perc alatt elmúlt, szegény Apa arra jött haza, hogy mindketten sírunk. Édes volt, még azt is felajánlotta, hogy kihagyja a pénteki focit, de azt nem szerettem volna, ennyi jár szegény dolgozónak. Mikor hazajött, azonnal leváltott és éjszaka is övé volt a tisztábatétel és a visszaaltatás. Nagy segítség volt.
Szombaton már kicsit jobb volt a helyzet. Megint volt délutáni séta, ezek mindig jók. Boti édesen alszik, mi fagyizunk és főleg együtt vagyunk, az egész család! :o) Én ezt várom egész héten! Az éjszaka pedig Apa külön szobában aludt Botival, hogy nekem tényleg csak szoptatni kelljen. Persze Botondka ezt az éjszakát választotta, hogy megmutassa, tud ő éjjel is három óránként enni, de mégis jobb volt így aludni, mert nem füleltem folyton, hogy szuszog-e, tudtam, hogy Apukájával jó helyen van.
Vasárnap a Várfokban ebédeltünk, ott is jól megdícsérték a fiunkat a szomszédok. Mazsola újfent kész volt Botitól, szerintem imádja. Nagy játszások lesznek itt, amint a Fiúcska nő egy kicsit. Ebéd után pedig az elmaradhatatlan séta következett. Imádom! Mindig utáltam a vasárnapokat. Egyszer valaki azt mondta, hogy majd ha családom lesz, szeretni fogom, hát igaza lett. Szerencsére elmúlni látszott a hasfájás is, köszönhetően az angol víz fantázia nevű (számunkra) csodaszernek.
Hétfőre virradóra Botond fél 4kor kelt, aztán fél hétkor. Délelőtt is jó fiú volt, evett aludt, ebéd után pedig újra útra keltünk, mentünk bemutatkozni Dobos doktor bácsinak. Az indulás már rutinból ment (hehe), a siker pedig ott sem maradt el. Szerencsére Apa időben hazaért, így hétfőre is jutott egy kis csavargás a napsütésben!
